San Francisco utcáin szétszakadt a társadalom

Szombat délelőtt volt, szeptember utolsó hétvégéje, amikor sétálni indultam San Francisco belvárosában. A szállodától egy sarokra rózsaszín fényű neonok hirdettek egy felkapott pékségét, ahol a közönség kedvenc fogása a matchás croissant. A zöldtealevél-porból készült bevonat lágyan öleli körül a könnyű tésztát, az üzletből édeskés illatok szálltak ki.

A pékség előtt szakadt ruházatú, zavart tekintetű asszony ácsorgott. Nem szeretném a zombi kifejezéssel feleslegesen borzolni a kedélyeket, ezért csak tényszerűen leírom: rám meredt, és amikor elhaladtam mellette, egy harapó mozdulatot tett felém a levegőbe. Ösztönösen hátrahúzódtam, mire egy kicsit nevetett magában. Ő aztán ott maradt a pékség mellett, én tovább sétáltam a szikrázó kaliforniai napsütésben.

A következő néhány sarkon belül több tucat hajléktalan embert láttam az utcán. Voltak, akik csoportban beszélgettek a holmijukkal telerakott bevásárlókocsijaik mellett, és voltak, akik a betonon feküdtek, láthatóan öntudatlanul. Az egyik mellékutca teljes hosszában sátrak sorakoztak. Amerika egyik legdrágább és leggazdagabb városának belső kerületében jártam ekkor, de ezt csak az adatokból tudtam: ahogy elhaladtam a fényes nappal az utcán vizelő emberek és az út menti injekciós tűk mellett, nem feltétlenül gondoltam volna erre.

Az utam elvitt a világ egyik legbefolyásosabb techcége, a Twitter székháza mellett is. Amiről ebben a székházban döntenek, ez mindannyiunk életére hatással lehet: nemrég például bejelentették, hogy betiltják a politikai reklámokat a platformon, és sokan azóta is azt elemzik, hogyan érinti ez a 2020-as amerikai elnökválasztást. Az épület körül viszont elveszett embereket látni az öntudat különböző fázisaiban, kezükön az intenzív intravénás szerhasználat tagadhatatlan jeleivel. 

Amit még ezen kívül lehetett látni lehet az utcán, az sok-sok emberi ürülék. Ennek szaga pedig olyan szervesen keveredik a matchás croissant-hoz hasonló finomságok kávézókból kiszűrődő illatával, amilyen természetesen ellépkednek a jól öltözött kaliforniaiak a rongyokba csavart emberek felett.

Ilyen ma San Francisco. Ezt a szombati sétát pedig nem a „fogalmatlan középosztálybeli azon sír, hogy nem tudja nyugodtan megenni a croissant-ját, miközben érzéketlen a körülötte lévő nyomorúságra”-megközelítés miatt írtam le, hanem annak érzékeltetésére, hogy 

az amerikai álomvárosban egyáltalán nem kell „rossz környékre” menni ahhoz, hogy az embert arcon csapja a megvalósult disztópia. 

Elég kimenni az utcára a belvárosban napközben.

Az életünket felforgató technológiai cégek, és a fejlett világban szinte példátlanul nyílt nyomor léteznek itt együtt. A szociális válság és ez extrém egyenlőtlenség mára legalább olyan emblematikus elemei San Franciscónak, mint a Golden Gate vagy a virággyerekek. Amerika pedig bizarr cirkuszi mutatványként nézi az itt készülő, egyre elképesztőbb riportokat.

San Franciscóban ma a becslések szerint tízezer, a teljes öbölben nagyjából harmincezer hajléktalan él. A probléma több évtizede kezdődött, a hetvenes évek dezindusztrializációs hullámával, azóta pedig meredeken romlott a helyzet.

Az árak kilőttek az űrbe

Itt lakni soha nem volt kifejezetten olcsó – a szigorú építési szabályok miatt eleve kevesebb lakás van, mint amire szükség lenne. Ennek tetejébe jött a Szilícium-völgyi techrobbanás, ami a városba vonzotta az internetes cégek masszív vásárlóerejű legénységét. Az egyébként is az egekben lévő ingatlanárak kilőttek az űrbe. Egy kis garzonlakást ma havonta 2500 dollárért (körülbelül 750 ezer forintért) lehet bérelni, az átlag lakbér pedig 4500 dollár (1,35 millió forint), ami az amerikai átlag két és félszerese. Ha valaki saját ingatlanban gondolkodik, az amerikai átlag több mint négyszeresével, 1,3 milliós (390 millió forintos) átlagárral találkozik. 

A bérek növekedése pedig messze nem tartotta a tempót a lakhatási költségek emelkedésével. Ennek eredménye egy olyan környezet lett, amiben ha valaki elveszíti otthonát, szinte reménytelen, hogy újat találjon. Sokkal valószínűbb az út a lecsúszás felé. Egy belvárosi ingyenkonyha átlagos napján 2400 adag ebédet osztottak ki. Az itt rendszeresen sorban álló emberek jelentős része egyébként teljes munkaidőben dolgozik, de a minimálbér ebben a városban nem teszi lehetővé, hogy fedél alatt tudjanak lakni. Kaliforniában él a legtöbb hajléktalan az Egyesült Államokban. Miközben az állam az ország lakosságának 12 százalékát teszi ki, a hajléktalanok 25 százaléka él itt. San Franciscón kívül Los Angelesben, San Joséban és Oaklandban is drámai a helyzet.

Eközben San Franciscóban a világon messze a legmagasabb az egy főre jutó dollármilliárdosok száma. Egész Amerikában csak New Yorkban él több milliárdos, mint itt, tízszer nagyobb lakosság mellett. Az országban itt nőtt a legjobban a vagyoni egyenlőtlenség 2007 és 2012 között. Hogy az irónia teljes legyen, a lakhatási viszonyokat az egész világon felforgató Airbnb székháza is ezeken az utcákon működik.

Nem csak lakhatási válság

A cikk elején leírt viszonyokat viszont nemcsak ez magyarázza. Egyáltalán nem csak lakhatási válságról van szó.

A nyolcvanas években a Ronald Reagan-féle állami kiadáscsökkentő forradalom hevében egy sor olyan intézményt is bezártak itt, ahol mentális betegségektől szenvedő embereket kezeltek, köztük sok háborús veteránt. Ők jellemzően utcára kerültek, a piac pedig kevéssé meglepő módon egyáltalán nem oldotta meg ezt a kérdést. A társadalmi vita azóta is élénken zajlik arról, hogy nem beszámítható emberek esetében mennyire helyes meghagyni a teljes döntési szabadságot, vagy mennyire kell gyámkodnia felettük egy közösségnek, a San Franciscó-i utca valósága mindenesetre az, hogy megszokottak a tudatuknál nem lévő, magukra hagyott emberek. Felmérések szerint pedig az itt élő hajléktalanok 39 százalékának vannak mentális problémái, és 42 százalékuk drog- vagy alkoholfüggő. Az opiátok, a fentanyl és a metamfetamin mind pusztítanak itt.

A város közben valóban dollárszázmilliós nagyságrendben költ szociális tételekre, a hajléktalan-politika pedig kifejezetten liberális itt. Hatósági fellépés helyett például tűcsere-program működik. A probléma megoldásához viszont egy új tanulmány szerint sokkal több pénzre, 12,7 milliárd dollárra lenne szükség a teljes Bay Areában.

„Szívszaggató látni, hogy a világ egyik legnagyszerűbb városából hogyan csinált disztópiát a szélsőséges egyenlőtlenség és a tiszta neoliberalizmus” – írta októberben Johann Hari, az Elveszett kapcsolatok című könyv szerzője, miután San Franciscóba látogatott. 

Az itteni viszonyokon borzongó és gúnyolódó jobboldali narratíva ezzel szemben leginkább azt szereti kiemelni, hogy lám, ide vezet a liberális politika. „Ez a város három évtizede kísérletezik azzal, hogy mi történik, ha egy társadalom nem érvényesíti a burzsoá viselkedési normákat” – kezdődött például a Wall Street Journalben egy véleménycikk szeptemberben. 

A burzsoá normák emlegetéséről nekem inkább az jut eszembe, hogy a 2008-as válság után egyetlen Wall Street-i vezető sem került bíróság elé és már fel is bugyog a torkomban a foie gras, de ezzel együtt is el lehet ismerni, hogy jogosan kelt ellenérzéseket, ha egy várost elönt a szar. És ez nem túlzás: London Breed demokrata polgármester, aki egy szegény lakótelepen nőtt fel, mondta azt, hogy soha nem látott annyi emberi ürüléket az utcán, mint most. Az elmúlt tíz évben 400 százalékkal nőtt az ezzel kapcsolatos lakossági panaszok száma, egy riportban pedig egy utcán hagyott, tíz kilós, színültig teli zsákot mutogattak a forgó gyomrú nézőknek. 

Persze ennek sem feltétlenül a burzsoá normák, hanem inkább a közvécék hiánya az oka. Ezen próbál ugyan valamennyit segíteni a város, de még mindig sokkal kevesebb van belőlük, mint amennyire szükség lenne. A San Franciscó-i éttermek, kocsmák, boltok leggyakoribb felirata pedig arról szól, hogy bárkitől megtagadhatják a kiszolgálást.

A helyiek egy részében egyre nő az ellenérzés, egy felmérés szerint az itt lakók harmada tervezi, hogy elköltözik a városból. És arról is érkeznek már hírek, hogy lakosok falakat emelnek az utcáikba. 

San Francisco egyébként nagyon szép. Ugyanazon a szombaton aztán továbbsétáltam, fel a meredek utcákon a dombokon lévő negyedekbe. Az 1,3 millió dolláros átlagárú otthonok mellől már pazar kilátás nyílt az öbölre, a levegőben virágillat terjedt. 

Kapcsolódó

12 óra / lapszemle / a legfrissebb hírek cikkek a nagyvilágból

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük