Wagner zenéjétől nőnek nagyobbra a paradicsomok

A közpénz a közös pénzünk. Senki sem dugdoshatja, és aki költ belőle, annak el kell számolnia vele.

Támogass te is!

Hammarskjöld, döglött akták (dán)

Amit most látni fogunk, az vagy a világ egyik legnagyobb gyilkossági rejtélyének elképesztő megoldása, vagy a lehető legelborultabb összeesküvés-elmélet. Ha az utóbbiról van szó, akkor mindenkitől elnézést kérünk – így indul a dán Mads Brügger Hammarskjöld, döglött akták című dokumentumfilmje, és ebből talán már sejthető, hogy nem egy hagyományos dokumentumfilmmel van dolgunk. Ahogy Brügger korábbi munkái sem voltak azok, amikben hol komikusok segítségével jutott be Észak-Korába, hol meg libériai követnek adta ki magát, hogy a gyémántvagyonok nyomába eredhessen. Brügger egyszerre dokumentumfilmes és provokátor, aki nemcsak simán lefilmezi, hanem aktívan alakítja is az eseményeket.

Így van ez ebben a filmben is, ami az 1961-ben repülőgép-balesetben meghalt ENSZ-főtitkár, Dag Hammarskjöld halálának rejtélyével foglalkozik. Hammarskjöld gépe Észak-Rhodesia (a mai Zambia) területén zuhant le, vele együtt tizenhatan haltak meg. Bár több hivatalos vizsgálat is indult az ügyben, egyik sem tudta egyértelműen megállapítani, hogy miért zuhant le a gép. Azt hinnénk, hogy erre több mint 50 év elteltével Brüggernek és svéd társának, a magánnyomozó Göran Björkdahlnak sincs sok esélye, de a Hammarskjöld, döglött akták nem várt fordulatokat hoz. Már ha elhisszük ezeket, hiszen Brügger már a film elején figyelmeztetett, hogy mindennek két olvasata van. (A Hammarskjöld, döglött aktákról ebben a cikkben írtunk hosszabban, de szintén szpojlermentesen.) (matalin)

Alla Zingara (magyar)

Alla Zingara

Az Alla Zingara (“cigányosan”) alapból a 100 Tagú Cigányzenekar megalakulásáról, a tagok személyes történeteiről és a zenekar moszkvai fellépéséről szól, viszont az a típusú film, ami ezen keresztül nagyobb igazságokat is megmutat nekünk: zenéről, cigányságról és a mindennapi élet küzdelmeiről is. A cigányzenekar egy nagy család, három generáció tagjai játszanak benne. Ahogy a filmben is mondják, ők nem tipikus cigányzenét játszanak, van a repertoárjukban cigány és magyar is, Bartóktól Carmenig minden. És részben éppen ezért is működhet az, hogy a zenekarban lévő embereket nemcsak kisebbségiként tudja láttatni a film, hanem sokkal sokrétűbben, sokszor nehéz helyzetekbe került emberekként, olyan zenészekként, akik szerint

ha Vivaldi azt mondja, négyig tartsam ki azt a hangot, én szeretem ötig kitartani.

Az Alla Zingara nemcsak arról szól, hogy létezik egy – egyébként méltán híres – cigányzenekar, hanem szól magáról a zene szabadságáról. Szól arról, milyen fontos szerepet játszik generációk életében a zene és a zene szeretetének továbbadása. Szól arról a küzdelemről is, hogy hogyan tudja valaki a zenélés mellett még egy főállásból eltartani magát, hogyan tanul meg valaki újra járni, miután amputálták a lábát – és hogyan gyakorol egy 9 éves gyerek minden nap 4 órát azért, hogy egyszer kiváló prímás legyen belőle. Az Alla Zingara nem a sztereotipizált cigányzenészt mutatja be, hanem tehetséges és küzdő embereket, és még inkább azt, hogyan tart össze közel száz embert egy dolog: a zene. (mr)

A szabadság bolond körei (magyar)

A szabadság bolond körei a szocializmusban működő két intézet, az intapusztai Batthyány-kastély és a pesthidegkúti Klebelsberg kastély elmegyógyintézeti vezetőjéről, Goldschmidt Dénesről szól. Elsőre olyan filmnek tűnik, ami maximum a pszichiátria/pszichológia iránt érdeklődőknek lehet izgalmas – Goldschmidt ugyanis sebészből lett pszichiáterként dolgozta ki a családterápia módszerét. Magánélete és munkássága is azoknak számíthat főként, akik a tudományon keresztül már ismerik a nevét. Legalábbis elsőre tűnik úgy, hogy csak nekik.

Ugyanis a film (szerkesztési hibából vagy szándékosan) szépen lassan bontja csak ki, hogy itt nem egyszerűen Goldschmidtről van szó, hanem rajta keresztül a korszak és a benne élő emberek életéről, kérdéseiről is. Hogyan élte meg gyermekkorát Goldschmidt lánya és az egyik alkalmazott fia egy elmegyógyintézetben? Milyen volt amellett az ember mellett dolgozni, aki Mérei Ferenc (Kossuth-díjas pszichológus, a szocializmusban szervezkedés miatt 10 évet ült börtönben) legjobb barátja volt? És egyáltalán: hogyan létezhetett a szocializmus alatt egy narkós, ellenzéki vagy deviáns betegekből álló intézmény a demokrácia szabadságában? A legérdekesebb kérdés pedig, ami csak a vége felé bontakozik ki: talán úgy, hogy Goldschmidt besúgónak állt a szakmai előremenetel érdekében? Ezek a kérdések, amik a film második felében kezdenek előjönni, teszik igazán érdekessé A szabadság bolond köreit. Szóval érdemes kivárni azt, hogy a dokumentumfilm a tiszteletreméltó pszichiáter zseni képéből kibontsa magát a magánéletileg is kérdőjeles, talán besúgó orvos történetévé, vagyis a szocializmus valóságává. (Goldschmidtről ebben a cikkben írtunk hosszabban.)  (mr)

A naplemente kápráztató fénye (grúz)

vlcsnap-2019-11-05-13h52m57s286

Tsalenjikhában, az úgy nagyjából nyolcezres grúz kisvárosban általában nem történik semmi, de mégis van egy helyi tévé, ami fontosnak érzi, hogy bemutasson mindent, ami a közösséget foglalkoztatja: gyerek-szépségverseny, halálok, temetések, szavazások, önkormányzati ülések, vadonban talált ritka baglyok, és így tovább. A Jikha tévé és nyughatatlan, szinte végig vörösbe öltözött riportere, Dariko megy mindenhova a kis digitális kamerájával, és rögzíti az eseményeket, a grúz származású dokumentumfilmes Salomé Jashi pedig követi őt. Jashi viszont a valóságnak egy sokkal furcsább szeletét fogja meg, a tablóként ábrázolt, mindennapi, az esetek nagyrészében teljesen bizarr eseményekből inkább azt veszi fel, ami kicsit görbe tükröt tart a vidéki életnek. Amit én kifejezetten sajnálok, mert pont érdekelt volna egy grúz regionális tévéhíradó működése (sajnos a kész anyagokat nem látjuk soha, ahogy naplementét és kápráztató fényt sem), és a magyarországi vidékhez nagyon hasonló tablókat nézni azért nem olyan izgalmas. Itthon persze az is kuriózum, ha láthatunk egy kistérségi tévét, amit még nem kebelezett be az állam. (kd)

Minding The Gap (amerikai)

001

A Minding The Gap három gyerekkori deszkás haver története, hisszük először, aztán csak azt vesszük észre, hogy az egyik barát, és a rendező egyben, Bing Liu egyre mélyebbre, mélyebbre, fájdalmasan mélyre megy a haverjai és a saját életében is, és ahova a filmje végén eljutunk, az sokkal több, mint amire számíthattunk a deszkás montázsok alapján.

Amik egyébként mindentől függetlenül gyönyörűek, és nem az ezredforduló halszemoptikás jackasskedésének jegyében készültek, hanem leginkább Terrence Malick filmművészete előtt tisztelegnek, ahogy a három fiatal főszereplő, Zack, Keire, és Bing az üres, elnéptelenedett Rockford belvárosában elegánsan suhannak, mintha az életük a deszkán lebegne. Abban a Rockfordban, ahol rekord magas a munkanélküliség, a családon belüli erőszak és az erőszakos bűncselekmény – a három srác múltjában van mindegyikből bőven.

A Minding The Gap éveken, sőt, igazából egy évtizeden keresztül készült, ennyi időt másfél órában összesűríteni pedig kőkemény feladat lehetett, ami Liunak gördülékenyen sikerült. Gyerekek születnek, munkák változnak, vállalkozások mennek csődbe, barátok és barátnők cserélődnek, de egyszer, valamikor ez a három ember egymásra talált a város deszkás pályáján, és azóta ez örökre összeköti őket. A film végére érezni fogjuk mi is. (kd)

A fegyházlelkész (magyar)

Varga Ágota tapasztalt dokumentumfilmes munkája az A fegyházlelkész, ami egy olyan plébánosról szól, aki a saját közössége mellett a sopronkőhidai börtönbe is bejár a rabokhoz: istentiszteleteket tart nekik, tanítja őket, beszélget velük. A dokumentumfilm már attól is érdekes, hogy a főszereplő Butsy Lajos atya szokatlan nyíltsággal beszél a papi élet nehézségeiről, a cölibátusról, miközben egy ellentmondásos, plátói vonzalom van közte és a vele élő kántor, Erzsike között.

És ha Butsy még önmagában nem is lenne elég, ott vannak azok a beszélgetések, amiket az atya az elítéltekkel folytat. Azok pedig nagyon jók. Legyen szó akár arról, hogy hogyan tudta valakinek felkelteni a lelkiismeretét, vagy arról, hogy az egyik elítélt, aki ahogy saját magát jellemzi, “nyomorék”, hogyan kezeli azt, hogy életfogytiglant kapott, vagy egyszerűen arról, amikor az egyik férfi elmondja, hogy ő azért van bent 30 évig, mert bedobott egy gránátot egy ház ablakán, és megölt két embert.

Néha megszólal a melodramatikus zene, kapunk egy suta vágóképet vagy egy fölöslegesen lírai totált, de ezek az elemek nem számítanak, ha cserébe végre látunk egy olyan filmet, ahol két ennyire zárt közösségbe, az egyház és a börtön életébe nézhetünk be egy órán át. De azokat a beszélgetéseket a lelkész és az elítéltek között akár órákon át is néztem volna. (Lengyel-Szabó Péter)

Wagner és a paradicsomok (görög-angol-francia)

When Tomatoes Met Wagner

Máig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor a megboldogult Donald kacsa magazin legendás Viccek, tippek, trükkök rovatában arról olvastam, hogy a dübörgő rockzene kedvező hatással van a paradicsomok fejlődésére. Bár már gyerekként is hatalmas ökörségnek tűnt ez az egész, azt hiszem, ekkor köteleztem el magam egy életre a rockzene mellett. “Ha a paradicsomoknak bejön, akkor nálam is működnie kell” – gondoltam, majd egy pinceklubokban lerészegedő kamasz magabiztosságával törtem előre a tornasor végéről.

A Görögországban született, majd Londonban tanult Marianna Economou dokumentumfilmje ugyan nem a rockzene és a paradicsomok kapcsolatát vizsgálja, mégis lenyűgözött: egy olyan családi vállalkozást mutat be, amelyik őszintén hisz abban, hogy a komolyzene (és a görög népzene) jót tesz a paradicsomokkal – nagyobbak, fényesebbek, zamatosabbak és lédúsabbak lesznek tőlük –, ezért hangfalakat állítanak fel a földeken, hogy Wagner-művekkel bombázzák a gyümölcsöket.

Aki járt már Görögország tengerpartoktól távol eső területein, az bizonyára tudja, hogy ezek a részek mennyire lehangolóak tudnak lenni, mennyire mások, mint a képeslapokról ismert Görögország. A Wagner és a paradicsomok helyszíne egy elnéptelenedő közép-görögországi falu, ahol egy ideje már se kávézó, se iskola nem működik, és ahol két unokatestvér egy csapatnyi nénivel az általuk nevelt organikus paradicsomokból különböző termékeket készít, hogy meghódítsák velük a külföldi áruházak polcait.

Az antropológiát is tanult Economou nem egyszerűen egy munkaközösség mindennapjait és egy rosszul jövedelmező termékkel piacra törő vállalkozás nehézségeit mutatja be, a Wagner és a paradicsomok éppúgy szól a leszakadó vidék, a pusztulásra ítélt falvak és a mezőgazdaság problémájáról, miközben kirajzolódnak a paradicsomos termékek mögött rejlő emberi sorsok is. Ezekben az időkben, amikor ennyire eltávolodtunk a táplálékainktól, különösen jó egy ilyen dokumentumfilmet látni. (kovács d.)

A vágy népköztársasága

– Esküszöm a melleimre, hogy a patrónusom nem a szeretőm. Ne nőjjenek tovább, ha nem mondok igazat!

– Nincsenek is rendes melleid.

– A szerencsések nagy mellekkel születnek. Másoknak fejlesztő segítségre van szüksége. Olyan, mint a kínai ingatlanpiac: nem tudhatod, hogy milyen nagy fejlesztési lehetőségek rejlenek a dolgokban

– védi meg magát és szilikonozni kívánt testét a kínai internetes csetsztár, aki havi 40 ezer dollárt keres azzal, hogy főállásban live stream cicababa. Shen Man ápolónőnek tanult, most az a munkája, hogy rajongói kérdésekre válaszol, énekel a feliratkozóinak, promózza a hamis iPhone-ját, és virtuális ajándékokért könyörög.

Kétszeresen is idegen civilizációba, a kínai live stream univerzumába visz el Hao Wu 2018-as, a duplán kívülállónak is izgalmas dokumentumfilmje, hogy virtuális nyalókák, rózsák és dollárkötegek erdejében mutassa meg a kínai netes sztárok, az őket etető újgazdagok és az életükre ácsingózó lúzerek életét. A film anélkül kísérli ezt meg, hogy ítéletet akarna sulykolni a jelenség felett.

A live stream Kínában hamarabb indult és sokkal előrébb tart, mint Nyugaton, ahol még mindig a gémer kontent dominál. 3,5 millió streamer, 300 millió követő, szorosabb kapcsolat a közösséggel: bárki internetes sztárrá válhat – mondják, de mint a lány énekli, „a legszebb virág is elhervad, a legfényesebb csillag is lehullik”. Apja, aki már nem dolgozik, csak cigizgetve örül a lánya sikereinek, bár egyáltalán nem érti a rendszert, honnan jön ez a rengeteg pénz.

A Vágy népköztársasága ezt az ökonómiát, a virtuális államkapitalizmus működését mutatja meg giccses rokokó kanapék, a felemelkedő kínai középosztály hideg otthonainak díszletei között, a webkamerák perspektíváján túl vacsorázó családdal, megejtően takargatatlan sikerfétissel és műanyagpoharas pálinkástósztokkal. A virtuális valóságon keresztül a kínai társadalom egy vaskos szelete is kicsit jobban megérthető, de a People’s Republic of Desire nem csak a Kína-mániásoknak ajánlott olvasmány: mindenkinek tanulságos lehet, akit az internet, a sztárság és a valóság kapcsolata kicsit is érdekel. (Kolozsi Ádám)

Ne maradjon le semmiről!

12 óra / lapszemle / a legfrissebb hírek cikkek a nagyvilágból

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük